14. fejezet Düh és kitörés

A hotelszobában ültem ahol megszállt kis csapatunk és meredtem a semmibe. Sebastian….Még is hogy tehette ezt? Mármint oké, hogy volt más nővel is, de nekem azt mondta, hogy soha senki sem jelentett neki többet, mint én. Én voltam a mindene. Azt mondta! Hazudott…

-          Heaven! – szólított meg Range és megfogta a karom.

-          Hmm? – még mindig magam elé bámultam.

-          Jól vagy? – kérdezte és újra megsimította a karom, mint amikor az autó előtt veszekedtünk. Milyen hamar elfelejtette mindkettőnk.

-          Persze. – suttogtam, majd felálltam, hogy átmenjek a másik szobába megnézni Lorettát és Noraht. Range elállta az utam.

-          Heaven, komolyan! –mondta és nem hagyta, hogy elkerüljem a tekintetét. Felemelte az állam és nem hagyta, hogy elfordítsam a fejem. Összeszorítottam az állkapcsom és könnyel telt meg a szemem. Nem! Nem akarom, hogy sírni lásson.

-          Szerinted, hogy vagyok? – nyeltem le a könnyeimet, vagyis próbáltam. Aztán nem érdekelt, hogy mit fog gondolni, és hagytam hadd törjön fel bennem minden érzés ami valaha csak felgyülemlett bennem.

-          Mondd ami fáj..- utasított enyhén.

-          Szét vagyok esve! Te ezt nem érted! Megint ..vagyis végig átvert az a rohadék! Kétszínű aljas szemétláda…azt mondta, hogy én voltam neki a mindene...de-de megölöm. – hüppögtem, majd hagytam magam és amikor látta Range, hogy nem ellenkezek akkor magához vont.  Annyira finom illata volt. Nem csak a harcban jött jól neki a széles váll, hanem kisírhattam magam rajta. Annyira gyengéden fogott, hogy néha erősebben kellet szorítanom, hogy érezzem, hogy velem van. Ilyenkor ő is erősebben ölelt én még is úgy éreztem, mintha csak egy enyhe szellő cirógatna. Néztem a haját a fényben….olyan szép mézszíne volt.

-          Nem hagyom, hogy megöld! – suttogta a hajamba, mire értetlenül néztem rá.

-          Majd én. – mosolyodott el halványan, majd újra magához ölelt. Néhány percig csak álltunk ott és hagytam, hogy kijöjjön belőlem minden érzelem.

-          Eláztattam az inged. – mosolyodtam el  szomorúan.

-          Van még ezer másik darab. – vonta meg a vállát.

-          De ennek volt a legszebb színe…jól állt….és köszönöm. – veregettem meg enyhén a mellkasát, majd elléptem előle. Nagyot sóhajtott és elengedett.

Hátul ültem az autóban Lorettával és miközben játszottam vele, hallgattam, ahogy Norah és Range beszélgetnek. Eszembe jutott, hogy nekem sosem lesz kisbabám. Elvették tőlem azok a bunkók ezt a lehetőséget. 

-          Gyerünk Range! Morogj már neki egyet! Máskor és másnak meg tudsz morgolódni. Nem hallottad, hogy kacagott? Olyan szívtelen vagy… nézz rá! Egy kislány, ráadásul milyen tündéri! - nyaggattam Ranget, de nem volt hajlandó ilyesmit csinálni. Amikor már sokadjára is nemet mondott, akkor vágtam egy fintort,a min Loretta jókedvűen felnevetett.

-          Gonosz a bácsi. – magyaráztam neki.

-          Milyen jól bánsz a gyerekekkel. – jegyezte meg hátrafordulva Norah.

-          Volt…egy húgom. – nyeltem egy nagyot, de nem akartam újra sírni ezért a kislányt figyeltem, amint puszit akar nekem adni.

-          Köszi. Várj most én is! – beszéltem hozzá, majd egy nagy cuppanós puszit nyomtam az arcára, amitől még jobban kacagni kezdett. Igazi szélcsengő hangja volt. Vámpírbaba. Megmosolyogtam. Néha mondott szavakat is, de inkább kacagni szeretett.

-          Meghalt? – kérdezte Norah. Bólintottam.

-          Hogyan? – kérdezősködött továbbra is. Nem szólaltam meg.

-          Megölte Sebastian..és néhány társa. – felelt helyettem Range kemény hangon.

-          Mi? Micsoda? Az a Sebatian? Az én Sebastianom? – kérdezte a nő és akaratlanul és vicsorogtam egyet a birtokló szó miatt.

-          Igen, a tiéd. – nyomtam meg az utolsó szót. Range csak bosszúsan sóhajtott.

-          De akkor…akkor lehet, hogy bántani fogják Lorettát is? – kérdezte Norah és halkan felsikkantott.

-          Meg lehet, ezért sose hagyd magában! – figyelmeztettem.

-          De ő nem tenne ilyet… - szörnyülködött a fiatal nő.

-          Hidd el, tenne! – szűrtem a fogaim között.

-          Még ha ő nem is, de a társai…és Sebastian megakadályozhatta volna. – morogtam.

-          Ez szörnyű. – sóhajtotta Norah.

-          Miért hagyott el? – kérdeztem tőle.

-          Magam sem tudom. Mindig a kedvében jártam, de azt hiszem neki sosem jó semmi sem. – legyintett egykedvűen.

-          Tudta, hogy terhes vagy? – érdeklődtem továbbra is.

-          Nem…nem mondtam el neki, mert féltem, hogy bántana és akkor nem lenne most itt Loretta. De lehet,hogy tudja, hogy van egy gyereke, csak nem akarja igazán tudni. – mondta szomorúan .

-          Tudtad, hogy volt egy másik felesége is? Meg lehet még van száz nője? – kérdeztem furcsán derűs hangon.

-          Igen, de én így fogadtam el őt. Szerettem. – felhorkantam.

-          Ez furcsa. – feleltem gúnyosan, de szerencsére Norah nem olyan nő volt, aki felkapja a vizet.

Neki dőlve álltam a kocsinak és figyeltem, ahogy lemegy a nap. Szép volt, elbűvölő. Pár méterrel odább Range és Norah beszélgettek. Loretta pedig az autóban aludt. Elővettem a családi fotót, majd újra nézegetni kezdtem. Sosem voltam érzelmes…vagyis volt álarcom. Most miért kell ilyen csöpögősnek lennem?

-          Ők itt a családod? – összerezzentem a váratlan hangtól, de Range csak elmosolyodott.

-          Igen. A húgom, apu és anyu. – mutattam a képre egyenként.

-          Jó helyen vannak. Büszkék a lányukra. – húzott magához enyhén Range. Megint hagytam magam. Tudtam, hogy nem kellene de nem tudtam ellenállni. Olyan volt, mint valami mágnes.

-          Büszkék? Mert gyilkolok? – kérdeztem megvetően.

-          Ne legyél már ilyen! – mondta de hallottam a hangjából, hogy mosolyog.

-          Nem! Te ne legyél  már ilyen! – mondta neki, mire közelebb hajolt.

-          Milyen? – kérdezte ,még közelebbről.

-          Ilyen.. – feleltem az illatától elbódultan.

-          Tudod néha egész jó fej vagy. – suttogtam, és már csak néhány centi választott el minket egymástól.

-          Ühümm…te is. – mosolygott huncutan.

-          Nem kellene ezt csinálnod…ez nagyon nem fair. – mondtam, de semmi ellenkezés nem volt a hangomban.

-          Én tisztességesen játszom…épp csak az én szabályaim szerint. – támasztotta a homlokát az enyémnek.

-          Tudod, hogyha megcsókolsz akkor miután kiélveztük a pillanatot megint veszekedni fogunk? – kérdeztem, mire halkan felnevetett.

-          Azt hiszem vállalom a kockázatot. – nevetett lágyan, majd végre nagyon puhán megcsókolt.