14. fejezet Düh és kitörés

A hotelszobában ültem ahol megszállt kis csapatunk és meredtem a semmibe. Sebastian….Még is hogy tehette ezt? Mármint oké, hogy volt más nővel is, de nekem azt mondta, hogy soha senki sem jelentett neki többet, mint én. Én voltam a mindene. Azt mondta! Hazudott…

-          Heaven! – szólított meg Range és megfogta a karom.

-          Hmm? – még mindig magam elé bámultam.

-          Jól vagy? – kérdezte és újra megsimította a karom, mint amikor az autó előtt veszekedtünk. Milyen hamar elfelejtette mindkettőnk.

-          Persze. – suttogtam, majd felálltam, hogy átmenjek a másik szobába megnézni Lorettát és Noraht. Range elállta az utam.

-          Heaven, komolyan! –mondta és nem hagyta, hogy elkerüljem a tekintetét. Felemelte az állam és nem hagyta, hogy elfordítsam a fejem. Összeszorítottam az állkapcsom és könnyel telt meg a szemem. Nem! Nem akarom, hogy sírni lásson.

-          Szerinted, hogy vagyok? – nyeltem le a könnyeimet, vagyis próbáltam. Aztán nem érdekelt, hogy mit fog gondolni, és hagytam hadd törjön fel bennem minden érzés ami valaha csak felgyülemlett bennem.

-          Mondd ami fáj..- utasított enyhén.

-          Szét vagyok esve! Te ezt nem érted! Megint ..vagyis végig átvert az a rohadék! Kétszínű aljas szemétláda…azt mondta, hogy én voltam neki a mindene...de-de megölöm. – hüppögtem, majd hagytam magam és amikor látta Range, hogy nem ellenkezek akkor magához vont.  Annyira finom illata volt. Nem csak a harcban jött jól neki a széles váll, hanem kisírhattam magam rajta. Annyira gyengéden fogott, hogy néha erősebben kellet szorítanom, hogy érezzem, hogy velem van. Ilyenkor ő is erősebben ölelt én még is úgy éreztem, mintha csak egy enyhe szellő cirógatna. Néztem a haját a fényben….olyan szép mézszíne volt.

-          Nem hagyom, hogy megöld! – suttogta a hajamba, mire értetlenül néztem rá.

-          Majd én. – mosolyodott el halványan, majd újra magához ölelt. Néhány percig csak álltunk ott és hagytam, hogy kijöjjön belőlem minden érzelem.

-          Eláztattam az inged. – mosolyodtam el  szomorúan.

-          Van még ezer másik darab. – vonta meg a vállát.

-          De ennek volt a legszebb színe…jól állt….és köszönöm. – veregettem meg enyhén a mellkasát, majd elléptem előle. Nagyot sóhajtott és elengedett.

Hátul ültem az autóban Lorettával és miközben játszottam vele, hallgattam, ahogy Norah és Range beszélgetnek. Eszembe jutott, hogy nekem sosem lesz kisbabám. Elvették tőlem azok a bunkók ezt a lehetőséget. 

-          Gyerünk Range! Morogj már neki egyet! Máskor és másnak meg tudsz morgolódni. Nem hallottad, hogy kacagott? Olyan szívtelen vagy… nézz rá! Egy kislány, ráadásul milyen tündéri! - nyaggattam Ranget, de nem volt hajlandó ilyesmit csinálni. Amikor már sokadjára is nemet mondott, akkor vágtam egy fintort,a min Loretta jókedvűen felnevetett.

-          Gonosz a bácsi. – magyaráztam neki.

-          Milyen jól bánsz a gyerekekkel. – jegyezte meg hátrafordulva Norah.

-          Volt…egy húgom. – nyeltem egy nagyot, de nem akartam újra sírni ezért a kislányt figyeltem, amint puszit akar nekem adni.

-          Köszi. Várj most én is! – beszéltem hozzá, majd egy nagy cuppanós puszit nyomtam az arcára, amitől még jobban kacagni kezdett. Igazi szélcsengő hangja volt. Vámpírbaba. Megmosolyogtam. Néha mondott szavakat is, de inkább kacagni szeretett.

-          Meghalt? – kérdezte Norah. Bólintottam.

-          Hogyan? – kérdezősködött továbbra is. Nem szólaltam meg.

-          Megölte Sebastian..és néhány társa. – felelt helyettem Range kemény hangon.

-          Mi? Micsoda? Az a Sebatian? Az én Sebastianom? – kérdezte a nő és akaratlanul és vicsorogtam egyet a birtokló szó miatt.

-          Igen, a tiéd. – nyomtam meg az utolsó szót. Range csak bosszúsan sóhajtott.

-          De akkor…akkor lehet, hogy bántani fogják Lorettát is? – kérdezte Norah és halkan felsikkantott.

-          Meg lehet, ezért sose hagyd magában! – figyelmeztettem.

-          De ő nem tenne ilyet… - szörnyülködött a fiatal nő.

-          Hidd el, tenne! – szűrtem a fogaim között.

-          Még ha ő nem is, de a társai…és Sebastian megakadályozhatta volna. – morogtam.

-          Ez szörnyű. – sóhajtotta Norah.

-          Miért hagyott el? – kérdeztem tőle.

-          Magam sem tudom. Mindig a kedvében jártam, de azt hiszem neki sosem jó semmi sem. – legyintett egykedvűen.

-          Tudta, hogy terhes vagy? – érdeklődtem továbbra is.

-          Nem…nem mondtam el neki, mert féltem, hogy bántana és akkor nem lenne most itt Loretta. De lehet,hogy tudja, hogy van egy gyereke, csak nem akarja igazán tudni. – mondta szomorúan .

-          Tudtad, hogy volt egy másik felesége is? Meg lehet még van száz nője? – kérdeztem furcsán derűs hangon.

-          Igen, de én így fogadtam el őt. Szerettem. – felhorkantam.

-          Ez furcsa. – feleltem gúnyosan, de szerencsére Norah nem olyan nő volt, aki felkapja a vizet.

Neki dőlve álltam a kocsinak és figyeltem, ahogy lemegy a nap. Szép volt, elbűvölő. Pár méterrel odább Range és Norah beszélgettek. Loretta pedig az autóban aludt. Elővettem a családi fotót, majd újra nézegetni kezdtem. Sosem voltam érzelmes…vagyis volt álarcom. Most miért kell ilyen csöpögősnek lennem?

-          Ők itt a családod? – összerezzentem a váratlan hangtól, de Range csak elmosolyodott.

-          Igen. A húgom, apu és anyu. – mutattam a képre egyenként.

-          Jó helyen vannak. Büszkék a lányukra. – húzott magához enyhén Range. Megint hagytam magam. Tudtam, hogy nem kellene de nem tudtam ellenállni. Olyan volt, mint valami mágnes.

-          Büszkék? Mert gyilkolok? – kérdeztem megvetően.

-          Ne legyél már ilyen! – mondta de hallottam a hangjából, hogy mosolyog.

-          Nem! Te ne legyél  már ilyen! – mondta neki, mire közelebb hajolt.

-          Milyen? – kérdezte ,még közelebbről.

-          Ilyen.. – feleltem az illatától elbódultan.

-          Tudod néha egész jó fej vagy. – suttogtam, és már csak néhány centi választott el minket egymástól.

-          Ühümm…te is. – mosolygott huncutan.

-          Nem kellene ezt csinálnod…ez nagyon nem fair. – mondtam, de semmi ellenkezés nem volt a hangomban.

-          Én tisztességesen játszom…épp csak az én szabályaim szerint. – támasztotta a homlokát az enyémnek.

-          Tudod, hogyha megcsókolsz akkor miután kiélveztük a pillanatot megint veszekedni fogunk? – kérdeztem, mire halkan felnevetett.

-          Azt hiszem vállalom a kockázatot. – nevetett lágyan, majd végre nagyon puhán megcsókolt.

13. fejezet Ez csak valami hülye vicc lehet.....

Bosszúsan és nagyon feldúltan pakolgattam tovább a cuccaimat. Vagyis inkább dobáltam.

-          Oké, azért …nyugi. – morogta Range az orra alatt, aki elkapta az egyik fehérneműmet.

-          Ha csak  még egyszer a szemem elé kerül… - fenyegetőztem halkan, mégis mogorván, miközben odaléptem és kikaptam Range kezéből azt a bizonyos dolgot.  Innentől kezdve semmit sem szóltam, csak dúltam-fúltam, vergődtem, csapkodtam.

Pár óra elteltével már a kocsiba szálltunk befelé. Olyan erővel csaptam be az ajtót, hogy félő volt, hogy leszakad.

-          Azért óvatosan, már van rajta egy szép karcolás…behajtanám rajtad, és most már tényleg, ha még valamit elszenvedne. – mondta Range halkan.

-          Bocs. – nyögtem ki nagy nehezen és fintorogva.

-          Tulajdonképpen… - kezdte, de közbe vágtam.

-          Csak…hallgass el! – emeltem fel védekezően a kezem magam elé, majd utána az ablakfelé fordultam. Több órányi utazás Rangeel, nem lesz kellemes.

-          Egyáltalán nem értem, hogy miért rám vagy dühös. Te szúrtad el, nem én.  Ne engem okolj, hogy a volt pasid megint átvert. Mindig máson kell kitöltened a dühödet? – emelte fel a hangját, és még nem igazán láttam így kikelni magából. Úgy szorította a kormányt, hogy attól féltem kettétörik. De igaza volt. Nagyot nyeltem, és próbáltam elnyomni az érzéseimet. Amikor megláttam a visszapillantóban, hogy a szemem fényesedni kezd a könnytől vadul megdörzsöltem, majd felhúztam a lábam és a kezembe hajtottam a fejem. Sebastian tényleg megint átvert. Miért mindig én húzom a rövidebbet? Ostoba vagyok, és önfejű. Megérdemeltem. Néhány pillanatban teljes szívemből gyűlöltem önmagam.  Minden egyes perc lassan telt és mintha egyre csak lassult volna. Amikor már fogyni kezdett az üzem anyag, akkor megálltunk tankolni az egyik benzinkútnál. Kiszálltam és bementem szétnézni, mondjuk egy újságot elolvasgatnék, hogy legyen mivel lekötnöm magam. Amikor visszafelé jöttem, Range elállta az én oldalamon lévő ajtómat és amikor kiakartam kerülni elém lépett. Ezt eljátszottuk még egy párszor, mire felnéztem rá.

-          Mi az? – kérdeztem szorongatva az újonnan beszerzett újságomat.

-          Sajnálom. – fogta meg mindkét vállam és hirtelen nagyon kicsinek éreztem magam.

-          Hogy? – kérdeztem értetlenül.

-          Jól hallottad. Nem kellett volna így beszélnem veled. Gondolom elég nehéz anélkül is, hogy az arcodba vágnám a dolgokat. Sebastian egy balfék. – morogta , majd megéreztem, hogy óvatosan simogatni kezdi a vállam.

-          Hát…most örülsz,ugye? Kicsit megtörve és megalázottan állok előtted. Édes a bosszú. – dünnyögtem.

-          Te komolyan azt gondolod, hogy élvezem? – kérdezte hitetlenkedve. Pár pillanat alatt sajnálkozó és együtt érző arcból, egy nagyon dühös arc lett.

-          Egyáltalán nem ismersz! – szinte köpte felém a szavakat, olyan dühös volt. Keserűen felnevettem.

-          Lehet, hogy ez a szerencsém. – jegyeztem meg enyhén mosolyogva. Range dühösen fújtatott.

-          Menjünk tovább! – léptem el mellőle, majd megvártam amíg szabad lesz az utam és beszálltam az autóba. Amikor beült az autóba ő is, láttam, hogy mondani szeretne valamit, de inkább csak nagyot sóhajtva indított és tovább mentünk. Felhúztam. Nagyon király….még több balhé. Unottan lapozgattam az újságot, volt amikor dúdoltam a zenét, de semmi egyebet nem csináltam. Rémesen unatkoztam.

-          Norah? – kérdezte inkább magától Range mint tőlem. Egy útszélen sétáló nőt pillantottam meg.  Kissé tépázott volt, és elég szakadtnak tűnt, mellette pedig egy kisgyerek totyogott.

-          Kicsoda ő? – suttogtam, mert ahogy közelebb értünk, elborzadtam a látványtól. A nő kék és lila volt és remegett. A kis gyerek ápolt volt és tiszta. Talán még vidám is.

-          Egy régi ismerős.  Az egyik barátom felesége. – magyarázta, majd lassított és kiszállt az autóból.  Én ott maradtam. Nem tudtam mi lenne a helyes. Néhány perc múlva visszaült Range az autóba Norahval és a kisgyerekkel együtt. Hátra ültek.

-          Heaven, ő itt Norah és Loretta. – hátrafordultam majd kedvesen rájuk mosolyogtam.

-          Hello! – köszöntem és megnéztem a kislányt aki anyukája ruháját húzgálta. Ahogy ránéztem megállt, majd rám nevetett, igazi csengő hangon. Nagyon szép kislány volt.

-          Hány éves? – kérdeztem, és hátranyúltam, hogy megsimogassam.  Nem húzódott el. Megfogta a kezem, majd az ujjaimat kezdte nézegetni.

-          Idén lesz kettő…ha megérjük. – nagyot nyeltem.

-          Hogyan? Miért ne érné meg? – kérdeztem vissza akadozó nyelvvel.

-          Bonyolult. A lényeg, hogy ő jól van. – rázott le a nő kitérő válasszal.

-          Üldözik őket Meredith emberei.  Mindenkit üldöznek akiknek valaha is köze volt hozzám és a barátomon keresztül….ahh. – morgott újból Range.

-          Nem hagyhatjuk, hogy bajuk essen. Csak két éves lesz, hallottad! – fogtam meg a karját Rangenek.

-          Ő nem a kishúgod Heaven. – mondta csendesen,  majd lefeszegette magáról a most már ernyedt ujjaimat.

-          Tudom. – suttogtam.

-          Az édesapja…ő nem tud segíteni..? – kérdeztem óvatosan, nehogy megsértsem szegény nőt. Már így is eléggé össze volt törve.

-          Elhagyott minket. Ő is olyan lett mint a többi, gonosz népség. – zsörtölődött.

-          Ki volt az apja? – kérdezte Range.

-          Egy Sebastian nevű férfi. – mondta a nő. Range én én összenéztünk.

-          Milyen Sebastian? – kérdezett újra Range.

-          Sebastian Worth. – felelte a szőke hajú nagyon fiatal nő, én pedig akadozó lélegzettel meredtem a semmibe.

12. fejezet Ahogy jött, úgy ment...

Kedves Olvasók! 

Megszeretnélek kérni titeket, hogyha még olvassátok, akkor legyetek szívesek és írjatok pár sort. Különben ha nem írtok, akkor mi értelme folytatnom? Persze köszönöm, azoknak akik mindig írnak, de örülnék, ha a többiek is nem a chat ablakban írnának, hanem hozzászólásokban. A chat-ablakot azért tettem be, hogy néha beszélgessünk. :) 

Remélem, megértitek én ezáltal fejlődök és  így legalább megtudom, hogy mit gondoltok. :D

Előre is köszönöm!

Puszi: Silver


Jó olvasást a következő fejezethez!! :D Remélem tetszik majd. :) 

Csak álltam és néztem, ahogy esik az eső. Figyeltem, ahogy végigpereg az ablaküvegen, majd elnyelik a régi fának a repedései.  Semmit sem éreztem. Hozzányomtam a kezem az ablakhoz: hideg volt. Megnyugtatóan járt át a hűvösség , és hagytam hadd legyek libabőrös a hidegtől. Elegem volt és nagyon mélyen csalódtam. Nem csak másban, vagy egy ostoba tervben, hanem magamban is. Nem tudom, hogy mi a célom. Mert egy ideig biztos voltam abban, hogy a bosszúvágy hajt, de most…nem tudom mihez kezdjek. Feladni semmiképp sem fogom, hiszen megesküdtem, hogy bosszút állok mindenkin, aki bántotta a családomat. Ott és abban a pillanatban keményítettem meg magam, akkor húztam az igazi énemre álarcot.  A családomról eszembe jutott egy régi kép, amit a pénztárcámban őriztem. Kivettem belőle, majd leültem vele az ágyra. Nem néztem rá. Először mély levegőt vettem, majd amikor úgy éreztem, hogy képes vagyok rá, akkor végre belemerültem a képbe. Ott volt anyu, akinek az arcán halvány mosoly játszott és boldogan ölelte aput, aki önfeledten viszonozta a gesztust. Mellette álltunk mi, a húgom és én. Gyönyörű kislány volt. Szép aranyszőke haja, lágy loknikban esett a vállára. A combomba kapaszkodott és próbált elbújni a kamera elől, de még így sem tudott sokat eltakarni tündéri kis arcából. Ott még én is mosolyogtam. Olyanok voltunk mint egy nagy, boldog család. A képen sütött a nap, nyár volt, de néhány gomolyfelhő is látszott. Lehet, hogy ezt vehettük volna rossz előjelnek. Az életünk felhős lett, majd jött a mindent elsöprő vihar. Ez annyira igazságtalan. A húgom annyira fiatal volt. És a szüleimnek is több idő járt volna. Együtt kellett volna megöregedniük, nem pedig meghalniuk. Visszatettem a képet a helyére, majd fáradtam végig dőltem az ágyon. Range szobája most egész kellemesnek hatott. Nem úgy, mint legelőször. Végül győzött a fáradtság és elszunyókáltam.  

Ahogy kinyitottam a szemem Sebastian és Range aggódó pillantásával találtam szembe magam.

-          Mi az? – ültem fel, de hirtelen megszédültem.

-          Mi az? Még kérdezed? Szerinted mióta nyomod az ágyat? – kérdezte Range, én pedig elmosolyodva megvontam a vállam.

-          Közel négy napja. Azt hittük valami nagy baj van, de hát te vámpír vagy! – magyarázta Sebastian.

-          Jah, vámpír. – morogtam az orrom alatt, majd kiszálltam az ágyból és elkezdtem összepakolni a cuccaimat.

-          Szóval mit tervezel? -  kérdezte Sebastian.

-          Először is, elmondod, hogy hol van az a helyes férfi, akit hát…meg fogok ölni ha megtalálom. Másodszor pedig tervet eszelünk ki és harmadszor pedig, lecsapunk. – vigyorogtam rá.

-          Hát nézzük csak… - kezdte Sebastian. Várakozóan néztem rá, majd elfordultam, hogy tovább pakoljak.

-          Öhmm David most…- kezdte újra.

-          Ugye nem azt akarod mondani, hogy nem tudod, hogy hol van? – nyomtam neki a falnak pillanatok alatt a pólójánál fogva. Felmordult.

-          Kérdeztelek! – szorítottam erősebben.

-          És ha azt mondom, hogy nem tudom? Akkor mi lesz? – mély levegőket vettem. Csak nyugi!

-          Akkor szívem, az lesz, hogy mivel nincs rád szükségem és valószínű átállnál az ellenfélhez, ezért az lesz, hogy hamarosan alulról fogod szagolni az ibolyát. – sziszegtem dühösen.

-          Nem tudom, hol van. – bökte ki végül. Bólintottam.

-          Mindjárt gondoltam. – suttogtam élesen.

-          Miért hazudtál? – kérdeztem idegesen.

-          A közeledben akartam lenni, újra, úgy mint régen. De te is hazudtál nekem. Azt mondtad, hogy szeretsz és mégis… - beléfojtottam a szót.

-          Hát erről van szó? A múltat akarod megtorolni? Komolyan Bastian? Csak, hogy emlékeztesselek én figyelmeztettelek, hogy ha beszállsz abba  a csapatba, akkor soha többé nem akarlak látni és elfelejtelek. De te ennek ellenére is elmentél. – kiabáltam végül.

-          De szerettél, szerettük egymást. Hogy lehet ilyen könnyen elfelejteni a dolgokat? – emelte meg ő is a hangját és nyilvánvaló volt, hogy ő is mérges.

-          Elegem volt abból, hogy nem tudtam mibe keveredsz. Törődtem veled te seggfej! Vagyis próbáltam. De te….takarodj az életemből! – fogtam meg, majd  löktem rajta egyet.

-          Nem ölsz meg? – kérdezte kihívó hangnemben.

-          Csak tűnj el! Nem foglak megölni. Nincs értelme. Rohanj Davidhez! Annál jobban fogom élvezni, ha leszakíthatom a fejét. – vicsorogtam.

-          Azért nem ölsz meg, mert még mindig van benned érzelem. Nem vagy te olyan fagyos, mint amilyennek mutatod magad, Heaven. – mondta majd kilépett az ajtón. Lehet, hogy egy kis időre de lehet, hogy örökre. De ha még egyszer az utamba kerül, akkor tudom jól, hogy meg fogom ölni.

11. fejezet Régi ismerős, új helyzet

Egy ideje már úgy éreztem, hogy elegem van. Csak egy apró dolog hiányzik és akkor kiborulok. Éjszaka volt. Range vezetett én pedig unalmasan bámultam kifelé az ablakon. A legjobban az bosszantott, hogy nem éreztem elégtételt, amikor megöltem Cameront. Pedig ő is bántott. Nem is kicsit. Egyszer egy velünk párhuzamosan futó alakra figyeltem fel az erdőben. Ki a franc ez?

• Hé lassíts! De ne feltűnően! - fogtam meg Range kezét, de a tekintetem továbbra is az erdőt fürkészte.
• Mi az? - kérdezte csendesen. Lepisszegtem, mire felmordult. Megforgattam a szemem.
• Állj meg! Társaságom van! - vigyorogtam rá. Megtette, ahogy kértem. Ahogy kiszálltam az autóból a férfi gyorsabban kezdett futni. Utána fütyültem, Range pedig utána rám nézve elismerően füttyentett.
• Hé haver! Nem ilyenkor kellene tiplizni! - kiáltottam a férfi után, de nem lassított.
• Gyere ide és játsszuk le szépen! Nem bántalak.....bár erre nincs garancia. - tettem hozzá jóval halkabban a végén a mondandómat. Range elmosolyodott.
• Hát jó...ha játszani akarsz. - rugaszkodtam el a kocsitól nagyot sóhajtva, majd kezdtem volna futni, de Range megfogta a karom.
• Kell segítség? Biztos vagy ebben? - megforgattam a szemem.
• Mielőtt nem találkoztunk...nos megvoltam nélküled. - mosolyogtam rá, majd kihúztam a karom az övéből és futni kezdtem a fickó után. Hogy ne vegyen észre, a fákon ugráltam. Többnyire egyszer sem vétettem el a lépést.
• Ejnye- ejnye! Hát találkozunk? Hello Sebastian! - köszöntem neki búgó hangon, amikor elé léptem ő pedig kénytelen volt megállni.
• Szóval igaz! - mondta hörögve, én pedig csak kérdőn felhúztam a szemöldököm.
• Mi igaz? - kérdeztem nyugodt hangon.
• Hogy üldözöl minket. Igazuk volt. De te...megölted őket. - vicsorgott rám, én pedig csak hetykén felnevettem.
• Igen..és élveztem. Amúgy meg, nos ti is üldöztök engem. Így legalább egyenlően állunk. Nincs igazam, barátom? - kacsintottam rá.
• Hogy lehet, hogy egy ilyen szépség ilyen kegyetlen legyen? - kérdezte eltorzult hangon.
• Oh...ez milyen megható volt. Kár, hogy nem hatott rám. - nevettem keserűen és közben drámaian a szívemhez szorítottam a kezemet.
• Egyáltalán nem ilyen voltál. - jegyezte meg foghegyről.
• Nem bizony! Mert amikor te ismertél akkor még ember voltam Bastian. De te is csatlakoztál közéjük és ugyanolyan kegyetlen lettél mint ők. Pedig figyelmeztettelek. - vontam meg a vállam egykedvűen, holott belül mardosott a fájdalom.
• Régen...szerettél. Szerettük egymást. - mondta reszelős hangon.
• Pontosan...régen. A sors furcsa fintora. Most mégis azért üldözöl, hogy megölj, ahogy én is téged. - az arca fájdalmas grimaszba torzult, nekem is uralkodnom kellett néha az arcizmaimon.
• Ha tudtam volna Heaven...ha tudtam volna, hogy megteszik, akkor megállítom őket. Én nagyon sokáig nem hevertem ki, hogy elhagytál. Csak ezért csatlakoztam hozzájuk, hogy bosszút álljak rajtad. Gyűlöltelek, de most, hogy itt állsz....nem tudlak gyűlölni. Én még mindig azt az emberlányt látom benned, aki voltál. És te is tudod, hogy nagyon mélyen ott van benned. - mondta, majd a szívem felé bökött.
• Nem tudsz te rólam semmit! Sosem szerettél. De nem is erről kellene beszélgetni. Nos mi lesz? Te lépsz elsőnek vagy én? Öljelek vagy ölsz? - kérdeztem nyugodtan.
• Én nem foglak bántani. Nem tudnálak. De ha életben maradok, nem ellened hanem melletted fogok harcolni. Mit gondolsz? - kérdezte, de a szemében nem láttam reményt.
• Miért higgyek neked, hogy nem fogsz elárulni? - kérdeztem összeszűkített szemekkel.
• Azért, mert nem hazudok neked. És mert talán még mindig érzek irántad valamit. Nem árullak el, az életemre esküszöm Heaven. - a nyálas részeknél csak a szememet tudtam forgatni.
• Tudod hol van David? - kérdeztem rögvest miután befejezte a talpnyalást.
• Persze. - mondta Sebastian.
• Miért kell nekem mindig ilyen helyzetekbe kerülnöm? - szitkozódtam félhangon.
• Rendben! De ha csak egy rossz mozdulatot is teszel, vagy ha rosszul nézel, vagy másfelé kacsintgatsz miközben az én csapatomban játszol, esküszöm, hogy kezedbe adom a fejed. Na gyere! - egyeztem bele. Végül is mindent vagy semmit. Nekem David kell, Sebastian pedig tudja hol van. Ez itt a lényeg.
• Ja és ne próbálkozz semmivel sem. Főleg lógással ne! - tettem hozzá még, ahogy az autófelé haladtunk. Range az egyik fa mögül jött elő.
• Te hallgatóztál? - kérdeztem megvetően, ő pedig csak megrántotta a vállát.
• Remek, akkor ismerkedjetek meg. Némely emberek nem ismerik azokat a szavakat, hogy „egyedül” vagy, hogy „magánszféra” vagy, hogy „az én ügyem”. - néztem Rangere mérgesen, miközben nagyban idézőjeleket tettem a levegőbe. Mérgesen legyintettem egyet, majd előre mentem, közben pedig magamban morogtam.
• Mindig ilyen heves vérmérsékletű volt ugye? - kérdezte Range Bastiant, mintha nekem nem lennének vámpírfüleim.
• Hát...végül is, félig olasz a nő. - nevetett fel egykedvűen a kérdezett. Range kuncogását is lehetett hallani. Odamentem a kocsihoz, majd beültem az első ülésre. Ahogy jöttek utánam Range megállt az én oldalamon, majd megkocogtatta az ablakot.
• Mit szeretnél? - kérdeztem gúnyosan.
• Hát sok mindent....de most perpillanat azt, hogy hátra ülj. - nézett rám mosolyogva.
• Parancsolsz? - kérdeztem összehúzott szemöldökkel.
• Jól hallottad édes. Még sem hagyhatom, hogy egy olyan fazon üljön mögöttem, akit alig ismerek, bár azért be kell ismernem jó humora van. - biccentett Sebastian felé.
• Jól van. - egyeztem bele, majd hátraültem.
• Máris megfosztottalak a trónodtól. - jegyezte meg Sebastian, ahogy beült.
• Vigyázz magadra! Én hátul ülök, te elől, ennek annyi a vége, hogy a kezem könnyen a nyakad köré tekerhetem. Azt meg ugye te sem szeretnéd? - kérdeztem vissza gúnyosan, majd Range indított és tovább mentünk, most Range házához.
• Istenem! Hová lett az a lány akit én megismertem? - fordult hátra Sebastian.
• Bastian....már rég nem az vagyok. Fordulj előre, jobb a kilátás. Nézd a környezetet, élvezd a látványt! - utasítottam. Range heherészett.
• Bastian...csak te szólítottál így. - nagyot fújtam.
• Nos csak, hogy tisztázzuk, nem azért vagy itt, hogy merengj a múltról, mert egyáltalán nem akarok emlékezni rá. Azért vagy itt, hogy segíts. - jelentettem ki mereven.
• Hol ismerkedtetek meg? - kérdezte Range.
• Range! - szóltam rá megrovó hangnemben. Válaszul csak egy vigyort kaptam.
• Hát egy álarcosbálon. Én már vámpír voltam, de ő még ember. Fiatal volt még nagyon és naívnak látszott és gyönyörű volt, na nem mintha most nem lenne az. Aztán odamentem és felkértem táncolni, de nem jött. Kiderült, hogy nem is az a naív hölgyemény.- mesélt Sebastian.
• Istenem! - hunytam le a szemem megvetően.
• Folytasd, folytasd! - mondta Range, csak azért is.
• Szóval legalább háromszor mentem oda, mindig más -más okból, de végül annyit kaptam, hogy rám öntötte a puncsos-tál tartalmát és azt mondta: te perverz disznó, szállj már le rólam! - nevetett Bastian és nekem is vigyorra húzódott a szám, de a szemem még mindig csukva volt.
• Ez rá vall. - jegyezte meg Range nevetve.
• De akkor mégis hogy volt...mármint hogy kötöttetek ki egymás mellett? - kérdezte Range.
• Ti ezt élvezitek? Hogy kibeszéltek engem, ugye? - kérdeztem idegesen.
• Igen, én legalábbis igen, mert így apró titkokat tudok meg rólad. - mosolygott gonoszul Range.
• Vicces. - jegyeztem meg.
• Na szóval az úgy volt, hogy, hát végül is magamhoz húztam és táncoltunk. Egy ideig ellenállt, de aztán hagyta magát. - sandított hátra Sebastian.
• Bastian...én ember voltam, te egy helyes vámpír pasas, nos egy idő után akármelyik lány hagyta volna magát. Lapozzunk! - mondtam unottan.
• Azt akarod mondani, hogy csak azért voltál velem mert újdonság voltam. - Háhá! Gonoszan felnevettem.
• Hát persze...egy vámpírral más az élet, te lökött! És ne felejtsd akkor még ember voltam! - nevettem fel.
• Akkor nem is tartottál még csak jóképűnek sem? - kérdezte sértetten.
• Dehogynem! Nem arról van szó. Azért volt ízlésem már akkor is. - horkantam fel. Sebastian, amúgy nem volt rossz fazon. Nagyon is helyes volt, mélykék szemeivel és fekete hajával. Az arcának volt egy különös jellegzetessége,a mit nem tudtam volna megmondani mi az, de helyes volt annyi biztos.
• Amúgy meg melyik vámpír nem helyes? - erre a mondatra mindketten hátrafordultak. Csak megvontam a vállam.
• Mi tetszett meg benne? - biccentett felém Range.
• Hát talán az, hogy mennyire talpraesett volt. Ráadásul nézz csak rá, egzotikus kisugárzása van! Vörös haj, fehér bőr, tündéri arc és mégis ravasz, kész nő. - Idegeségemben a homlokomra csaptam.
• Atya ég! Ne dicsérj már ennyire, még elpirulok! - kiáltottam fel, majd színpadiasan a kézfejemet a mellemhez szorítottam.
• Látod Heaven ez a baj veled. Nem szereted ha egy férfi megdicsér, más nőkkel ellentétben. -mondta Range.
• Nem-nem! Én más nőkkel ellentétben, nem borulok a karjaikba azoknak akik dicsérgetnek. Nekem tettek kellenek, nem szavak. Amúgy meg honnan tudjam, hogy mit akar elérni a szavaival? - kérdeztem költőien.
• Nem tud bízni a férfiakban. - jegyezte meg Sebastian. Na nem mintha ő nem tört volna össze lelkileg!
• Nem mintha te mintapéldány lennél! - sziszegtem megvetően. Az autóút így telt el. Ők rólam diskuráltak én pedig próbáltam hol védeni magam, hol pedig úgy tenni mint aki nem is hallotta, hogy róla beszélnek. Végül nagy nehezen elnyomott az álom a hátsóülésen. Éreztem, hogy valaki felemel majd bevisz egy melegebb helyre.
• Akkor is az enyém vagy! - úgy láttam félálomban, hogy Range ad csókot a homlokomra miközben ezeket a szavakat mormolta. 
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  Nos, ha nem sajnáljátok koptatni a billentyűket, akkor kommentárokat szeretnék. :)  Remélem tetszik!
  Puszi: Silver

10. fejezet Újabb lendület

Ahogy kitisztult az agyam attól a bizonyos csóktól, úgy vágtam a falhoz Ranget, ahogy csak bírtam.

Mosolyogva hallgattam, ahogy a fal ráomlik. Ő persze két perc múlva rám vetődött, mihelyst kikászálódott a törmelék alól.

• Ne merészeld még egyszer! - figyelmeztettem, amikor közelebb és közelebb lépett.
• Csak azt ne mondd, hogy nem élvezted? - nevetett fel könnyedén, és gyűlöltem, hogy milyen igaza van.
• De...élveztem. De ez csak egy botlás volt. Range ezt már megbeszéltük. - kerülgettem kifelé, ahogy közeledni szeretett volna.
• Hát persze. Csak egy botlás. - bólogatott, de úgy vigyorgott mint maga az ördög.
• Pontosan. - értettem egyet.
• Most pedig ha...ha...ha nem haragszol, akkor megyek és felöltözök, azután pedig elmondod, hogy mit csinálunk ma. - mondtam zavarban, mert megint túl közel volt hozzám. Fogtam magam, majd bementem a fürdőbe. Először is megmostam az arcom hideg vízzel, mert eléggé forrongtam ezek után. Azután pedig felöltöztem egy fekete farmerba és atlétába. A hajamat egyszerű copfba fogtam, majd kiléptem frissen és üdén. De Range felkavart, ezt be kellett, hogy valljam.
• Keressek esetleg valami pólót vagy atlétát? Biztos van valami férfi holmim. - kérdeztem, ahogy végignéztem rajta, bár engem egyáltalán nem zavart a szakadt anyag, ami rajta volt.
• Ha nagyon zavar....Bár gondolom örülnél, ha átvetkőznék előtted. Fordított esetben én sem tiltakoznék. - kacsintott és úgy mosolygott, hogy valószínű mind a 32 foga kilátszott.
• Range hidegen hagy ha átöltözöl. Csak egész nyugodtan ha ahhoz van kedved. - mosolyogtam gúnyosan, majd leültem vele szemben. Megrázta a fejét, majd beszélni kezdett.
• Nos, ma nagy vadra megyünk majd. Meredith egyik főcsatlósa került az útunkba. Meglesz, ha ügyesek vagyunk. Olyan 26 éves körüli nő, tőled alacsonyabb, vörös hajú, de az eredeti azt hiszem szőke. Csak azért mondom, hogy felismerd ha esetleg változtatta. Szóval délután négykor ugyanabban a klubban mint a múltkor. Öltözz sötét színbe, ha tudsz. - Megvontam a vállam, majd bólintottam, neki pedig újra hatalmas mosoly terült szét az arcán.

Ahogy mondta, hosszú ujjú fekete garbó és fekete farmer volt rajtam, ami alatt ott lapult a fegyverem is.

• Szia! Megjöttem. - csusszantam meg az egyik boxba Range mellé.
• Látom feketébe jöttél, helyes. - villantott rám egy mosolyt, majd alaposan szemügyre vett.
• Hát gondolom, nem kell a feltűnés, csak ezért jöttem ebbe. - mutattam végig magamon.
• Igazából csak azért kértelek meg rá, mert imádom ha feketében vagy. - kuncogott fel, majd kacsintott.
• Mi van? Te...Jól van! Most az egyszer nem ordítom le a fejed, mert szerinted néha eléggé be tudok pöccenni. - tettem idéző jeleket a levegőbe, majd kémlelni kezdtem a terepet.
• Ő az. - bökött oldalba Range pár perc múlva.
• Oké. Tudom, mit kell tennem. Menj te is! - súgtam neki, majd kiléptem a boxból.
• Hello! Heaven vagyok. - léptem oda kedvesen a lányhoz.
• Hello! Drina vagyok. - mutatkozott be, majd kedvesen rám mosolygott.
• Hallottam ám rólad. - vetettem fel neki derűsen a dolgot.
• Igen? Na és mit? - kérdezte és mintha ijedtség csendült volna a hangjában.
• Hát tudom, hogy drogot árulsz. De nyugi van! Én is ezért jöttem. - kacsintottam, mire ravaszan mosolyogni kezdett.
• Neked is kellene? - kérdezte titokzatosan.
• Igen. Megfizetném. - tértem a tárgyra, de eszem ágában sem volt semmi szemetet megenni.
• Helyes, akkor ha gondolod, kimegyünk hátra és adok neked. - mondta én meg majdnem tapsolni kezdtem. Nem hittem volna, hogy ilyen könnyen belesétál a csapdába, de hát vannak idióták.
• Menjünk! - karoltam bele, majd kivittem a raktár mögé, ahol aztán hirtelen feltűnt Range.
• Hello Drina! - köszönt mézes mázason, az említett pedig köpni nyelni nem tudott.
• Range! Azt hittem meghaltál. Meredith...megölt téged. - hebegte zavarban a lány. Drina menekülni próbált, de mindketten túl gyorsak voltunk. Ezt hívják, úgy, hogy kudarcba fulladt akció.
• Nem ölt meg. Az csak egy dolog, hogy akart, de nem sikerült neki. - nevetett keserűen Range, majd vallatásba kezdett a lánnyal, én pedig hanyagul a falnak dőltem. Én már elvégeztem a munka rám eső részét. Körülbelül fél óra múlva besokalltam, ahogy rikácsolt félelmében és már én magam akartam elintézni.
• Range! Öld már meg! Sérti a fülem. - néztem ellenségesen a lányra, aki viszonozta a gesztust.
• Fogd be a szád te ribanc! - kiáltotta oda nekem, bennem pedig felment a pumpa. Egy szemvillanás alatt ott termettem mellette, majd a hátához nyomtam az ezüstöt.
• Festett vörös? Hát igen...nem túl eredeti. Te fogd be a szád, különben olyat teszek amit lehet, hogy...ááá álljunk csak meg, nem nem fogom megbánni. Már most kinyírnálak, ha nem kellene ennyit várni, ugye Range? - fordultam türelmetlenül Rangehez, aki egy vigyort dobott felém.
• Megtudtam amit akartam. - rántotta meg a vállát, majd arrább tolt és végzett azzal a kis kígyóval.
• Range...nem mondták még neked, hogy nem illik bántani a lányokat? - kérdeztem a fejem csóválva.
• Ha meg akarnak ölni, akkor nem fogom ölbe tett kézzel nézni. Na gyere édes! - karolt magához, majd mint valami összeszokott gyilkos páros elhagytuk a terepet.