13. fejezet Ez csak valami hülye vicc lehet.....

Bosszúsan és nagyon feldúltan pakolgattam tovább a cuccaimat. Vagyis inkább dobáltam.

-          Oké, azért …nyugi. – morogta Range az orra alatt, aki elkapta az egyik fehérneműmet.

-          Ha csak  még egyszer a szemem elé kerül… - fenyegetőztem halkan, mégis mogorván, miközben odaléptem és kikaptam Range kezéből azt a bizonyos dolgot.  Innentől kezdve semmit sem szóltam, csak dúltam-fúltam, vergődtem, csapkodtam.

Pár óra elteltével már a kocsiba szálltunk befelé. Olyan erővel csaptam be az ajtót, hogy félő volt, hogy leszakad.

-          Azért óvatosan, már van rajta egy szép karcolás…behajtanám rajtad, és most már tényleg, ha még valamit elszenvedne. – mondta Range halkan.

-          Bocs. – nyögtem ki nagy nehezen és fintorogva.

-          Tulajdonképpen… - kezdte, de közbe vágtam.

-          Csak…hallgass el! – emeltem fel védekezően a kezem magam elé, majd utána az ablakfelé fordultam. Több órányi utazás Rangeel, nem lesz kellemes.

-          Egyáltalán nem értem, hogy miért rám vagy dühös. Te szúrtad el, nem én.  Ne engem okolj, hogy a volt pasid megint átvert. Mindig máson kell kitöltened a dühödet? – emelte fel a hangját, és még nem igazán láttam így kikelni magából. Úgy szorította a kormányt, hogy attól féltem kettétörik. De igaza volt. Nagyot nyeltem, és próbáltam elnyomni az érzéseimet. Amikor megláttam a visszapillantóban, hogy a szemem fényesedni kezd a könnytől vadul megdörzsöltem, majd felhúztam a lábam és a kezembe hajtottam a fejem. Sebastian tényleg megint átvert. Miért mindig én húzom a rövidebbet? Ostoba vagyok, és önfejű. Megérdemeltem. Néhány pillanatban teljes szívemből gyűlöltem önmagam.  Minden egyes perc lassan telt és mintha egyre csak lassult volna. Amikor már fogyni kezdett az üzem anyag, akkor megálltunk tankolni az egyik benzinkútnál. Kiszálltam és bementem szétnézni, mondjuk egy újságot elolvasgatnék, hogy legyen mivel lekötnöm magam. Amikor visszafelé jöttem, Range elállta az én oldalamon lévő ajtómat és amikor kiakartam kerülni elém lépett. Ezt eljátszottuk még egy párszor, mire felnéztem rá.

-          Mi az? – kérdeztem szorongatva az újonnan beszerzett újságomat.

-          Sajnálom. – fogta meg mindkét vállam és hirtelen nagyon kicsinek éreztem magam.

-          Hogy? – kérdeztem értetlenül.

-          Jól hallottad. Nem kellett volna így beszélnem veled. Gondolom elég nehéz anélkül is, hogy az arcodba vágnám a dolgokat. Sebastian egy balfék. – morogta , majd megéreztem, hogy óvatosan simogatni kezdi a vállam.

-          Hát…most örülsz,ugye? Kicsit megtörve és megalázottan állok előtted. Édes a bosszú. – dünnyögtem.

-          Te komolyan azt gondolod, hogy élvezem? – kérdezte hitetlenkedve. Pár pillanat alatt sajnálkozó és együtt érző arcból, egy nagyon dühös arc lett.

-          Egyáltalán nem ismersz! – szinte köpte felém a szavakat, olyan dühös volt. Keserűen felnevettem.

-          Lehet, hogy ez a szerencsém. – jegyeztem meg enyhén mosolyogva. Range dühösen fújtatott.

-          Menjünk tovább! – léptem el mellőle, majd megvártam amíg szabad lesz az utam és beszálltam az autóba. Amikor beült az autóba ő is, láttam, hogy mondani szeretne valamit, de inkább csak nagyot sóhajtva indított és tovább mentünk. Felhúztam. Nagyon király….még több balhé. Unottan lapozgattam az újságot, volt amikor dúdoltam a zenét, de semmi egyebet nem csináltam. Rémesen unatkoztam.

-          Norah? – kérdezte inkább magától Range mint tőlem. Egy útszélen sétáló nőt pillantottam meg.  Kissé tépázott volt, és elég szakadtnak tűnt, mellette pedig egy kisgyerek totyogott.

-          Kicsoda ő? – suttogtam, mert ahogy közelebb értünk, elborzadtam a látványtól. A nő kék és lila volt és remegett. A kis gyerek ápolt volt és tiszta. Talán még vidám is.

-          Egy régi ismerős.  Az egyik barátom felesége. – magyarázta, majd lassított és kiszállt az autóból.  Én ott maradtam. Nem tudtam mi lenne a helyes. Néhány perc múlva visszaült Range az autóba Norahval és a kisgyerekkel együtt. Hátra ültek.

-          Heaven, ő itt Norah és Loretta. – hátrafordultam majd kedvesen rájuk mosolyogtam.

-          Hello! – köszöntem és megnéztem a kislányt aki anyukája ruháját húzgálta. Ahogy ránéztem megállt, majd rám nevetett, igazi csengő hangon. Nagyon szép kislány volt.

-          Hány éves? – kérdeztem, és hátranyúltam, hogy megsimogassam.  Nem húzódott el. Megfogta a kezem, majd az ujjaimat kezdte nézegetni.

-          Idén lesz kettő…ha megérjük. – nagyot nyeltem.

-          Hogyan? Miért ne érné meg? – kérdeztem vissza akadozó nyelvvel.

-          Bonyolult. A lényeg, hogy ő jól van. – rázott le a nő kitérő válasszal.

-          Üldözik őket Meredith emberei.  Mindenkit üldöznek akiknek valaha is köze volt hozzám és a barátomon keresztül….ahh. – morgott újból Range.

-          Nem hagyhatjuk, hogy bajuk essen. Csak két éves lesz, hallottad! – fogtam meg a karját Rangenek.

-          Ő nem a kishúgod Heaven. – mondta csendesen,  majd lefeszegette magáról a most már ernyedt ujjaimat.

-          Tudom. – suttogtam.

-          Az édesapja…ő nem tud segíteni..? – kérdeztem óvatosan, nehogy megsértsem szegény nőt. Már így is eléggé össze volt törve.

-          Elhagyott minket. Ő is olyan lett mint a többi, gonosz népség. – zsörtölődött.

-          Ki volt az apja? – kérdezte Range.

-          Egy Sebastian nevű férfi. – mondta a nő. Range én én összenéztünk.

-          Milyen Sebastian? – kérdezett újra Range.

-          Sebastian Worth. – felelte a szőke hajú nagyon fiatal nő, én pedig akadozó lélegzettel meredtem a semmibe.