12. fejezet Ahogy jött, úgy ment...

Kedves Olvasók! 

Megszeretnélek kérni titeket, hogyha még olvassátok, akkor legyetek szívesek és írjatok pár sort. Különben ha nem írtok, akkor mi értelme folytatnom? Persze köszönöm, azoknak akik mindig írnak, de örülnék, ha a többiek is nem a chat ablakban írnának, hanem hozzászólásokban. A chat-ablakot azért tettem be, hogy néha beszélgessünk. :) 

Remélem, megértitek én ezáltal fejlődök és  így legalább megtudom, hogy mit gondoltok. :D

Előre is köszönöm!

Puszi: Silver


Jó olvasást a következő fejezethez!! :D Remélem tetszik majd. :) 

Csak álltam és néztem, ahogy esik az eső. Figyeltem, ahogy végigpereg az ablaküvegen, majd elnyelik a régi fának a repedései.  Semmit sem éreztem. Hozzányomtam a kezem az ablakhoz: hideg volt. Megnyugtatóan járt át a hűvösség , és hagytam hadd legyek libabőrös a hidegtől. Elegem volt és nagyon mélyen csalódtam. Nem csak másban, vagy egy ostoba tervben, hanem magamban is. Nem tudom, hogy mi a célom. Mert egy ideig biztos voltam abban, hogy a bosszúvágy hajt, de most…nem tudom mihez kezdjek. Feladni semmiképp sem fogom, hiszen megesküdtem, hogy bosszút állok mindenkin, aki bántotta a családomat. Ott és abban a pillanatban keményítettem meg magam, akkor húztam az igazi énemre álarcot.  A családomról eszembe jutott egy régi kép, amit a pénztárcámban őriztem. Kivettem belőle, majd leültem vele az ágyra. Nem néztem rá. Először mély levegőt vettem, majd amikor úgy éreztem, hogy képes vagyok rá, akkor végre belemerültem a képbe. Ott volt anyu, akinek az arcán halvány mosoly játszott és boldogan ölelte aput, aki önfeledten viszonozta a gesztust. Mellette álltunk mi, a húgom és én. Gyönyörű kislány volt. Szép aranyszőke haja, lágy loknikban esett a vállára. A combomba kapaszkodott és próbált elbújni a kamera elől, de még így sem tudott sokat eltakarni tündéri kis arcából. Ott még én is mosolyogtam. Olyanok voltunk mint egy nagy, boldog család. A képen sütött a nap, nyár volt, de néhány gomolyfelhő is látszott. Lehet, hogy ezt vehettük volna rossz előjelnek. Az életünk felhős lett, majd jött a mindent elsöprő vihar. Ez annyira igazságtalan. A húgom annyira fiatal volt. És a szüleimnek is több idő járt volna. Együtt kellett volna megöregedniük, nem pedig meghalniuk. Visszatettem a képet a helyére, majd fáradtam végig dőltem az ágyon. Range szobája most egész kellemesnek hatott. Nem úgy, mint legelőször. Végül győzött a fáradtság és elszunyókáltam.  

Ahogy kinyitottam a szemem Sebastian és Range aggódó pillantásával találtam szembe magam.

-          Mi az? – ültem fel, de hirtelen megszédültem.

-          Mi az? Még kérdezed? Szerinted mióta nyomod az ágyat? – kérdezte Range, én pedig elmosolyodva megvontam a vállam.

-          Közel négy napja. Azt hittük valami nagy baj van, de hát te vámpír vagy! – magyarázta Sebastian.

-          Jah, vámpír. – morogtam az orrom alatt, majd kiszálltam az ágyból és elkezdtem összepakolni a cuccaimat.

-          Szóval mit tervezel? -  kérdezte Sebastian.

-          Először is, elmondod, hogy hol van az a helyes férfi, akit hát…meg fogok ölni ha megtalálom. Másodszor pedig tervet eszelünk ki és harmadszor pedig, lecsapunk. – vigyorogtam rá.

-          Hát nézzük csak… - kezdte Sebastian. Várakozóan néztem rá, majd elfordultam, hogy tovább pakoljak.

-          Öhmm David most…- kezdte újra.

-          Ugye nem azt akarod mondani, hogy nem tudod, hogy hol van? – nyomtam neki a falnak pillanatok alatt a pólójánál fogva. Felmordult.

-          Kérdeztelek! – szorítottam erősebben.

-          És ha azt mondom, hogy nem tudom? Akkor mi lesz? – mély levegőket vettem. Csak nyugi!

-          Akkor szívem, az lesz, hogy mivel nincs rád szükségem és valószínű átállnál az ellenfélhez, ezért az lesz, hogy hamarosan alulról fogod szagolni az ibolyát. – sziszegtem dühösen.

-          Nem tudom, hol van. – bökte ki végül. Bólintottam.

-          Mindjárt gondoltam. – suttogtam élesen.

-          Miért hazudtál? – kérdeztem idegesen.

-          A közeledben akartam lenni, újra, úgy mint régen. De te is hazudtál nekem. Azt mondtad, hogy szeretsz és mégis… - beléfojtottam a szót.

-          Hát erről van szó? A múltat akarod megtorolni? Komolyan Bastian? Csak, hogy emlékeztesselek én figyelmeztettelek, hogy ha beszállsz abba  a csapatba, akkor soha többé nem akarlak látni és elfelejtelek. De te ennek ellenére is elmentél. – kiabáltam végül.

-          De szerettél, szerettük egymást. Hogy lehet ilyen könnyen elfelejteni a dolgokat? – emelte meg ő is a hangját és nyilvánvaló volt, hogy ő is mérges.

-          Elegem volt abból, hogy nem tudtam mibe keveredsz. Törődtem veled te seggfej! Vagyis próbáltam. De te….takarodj az életemből! – fogtam meg, majd  löktem rajta egyet.

-          Nem ölsz meg? – kérdezte kihívó hangnemben.

-          Csak tűnj el! Nem foglak megölni. Nincs értelme. Rohanj Davidhez! Annál jobban fogom élvezni, ha leszakíthatom a fejét. – vicsorogtam.

-          Azért nem ölsz meg, mert még mindig van benned érzelem. Nem vagy te olyan fagyos, mint amilyennek mutatod magad, Heaven. – mondta majd kilépett az ajtón. Lehet, hogy egy kis időre de lehet, hogy örökre. De ha még egyszer az utamba kerül, akkor tudom jól, hogy meg fogom ölni.